Duga 2/Csernobil 2/Чернобыль–2. korai rakéta-előrejelző rendszer
Duga 2/Csernobil 2/Чернобыль–2. korai rakéta-előrejelző rendszer
- Csernobil blog
Duga 2/Csernobil 2/Чернобыль–2.
korai rakéta-előrejelző rendszer
Csernobil–2 (oroszul: az ukrajnai Csernobil-tól 9-km- elhelyezkedő
katonai bázis, amely az egykori szovjet korai rakéta-előrejelző rendszerhez tartozó Duga–2 (NATO-kódja: Steel Yard) típusú
horizonton túli rakétafelderítő rádiólokátornak (GRAU-kódja: 5N32, később 32D6-ra változtatták) ad helyet.
Innen már látszik a távolban a végcél, ahogy szürreálisan emelkedik a fák koronái fölé.
.jpg)
Az antenna működési elméletét még 1947-ben vázolta fel Kabanov Nyikolaj Ivanovics tudományos főmunkatárs, aki Bay Zoltán eredményeit „lemásolva” ekkor jött rá arra, hogy 3-25 MHz-es sávban a rövidhullámok az ionoszféra visszapattintó hatása miatt képesek a horizonton is túljutni, amely jelenség arra is alkalmas, hogy az ellenséges repülőgépek pontos helyzetét is megállapítsák.
Mivel az ionizáció leginkább télen és nappal működik, így a felderítők a világháború után „csak” 3000 kilométerig tudtak a Nap sugárzása, a Föld görbülete és a reflexió (visszapattanás) jóvoltából ellátni.
Ezt a távot Moszkva 1958-ban úgy duplázta meg, hogy egy tucatnyi adó- és vevőradarral felszerelt hajórajt irányított a világ tengereire, hogy azok a szárazföldről fellőtt rádiósugaraikat rögtön továbbíthassák az Egyesült Államok területe felé.
(A térhullámokkal jelenleg az egész Föld körbe-pattogtatható.)
A technika fejlődésével a Kreml 1961-ben adta parancsba a NIIDAR kutatóintézetnek, hogy munkatársai fejlesszenek ki egy olyan transz-horizontális radar-rendszert, amely az ionizáció révén már képes a Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból kilőtt ballisztikus rakéták korai felderítésére is.
Ezt elméletileg úgy érzékelhették, hogy a rakétahajtóművek a felső légkörbe érve ionsemlegesítő tulajdonságuk miatt jelentősen lecsökkentik a rájuk irányított rádióhullámok fényvisszaverő képességét a HF- tartományban, így pozíciójuk és céltól való távolságuk folyamatosan meghatározható repülési idejük alatt.
Számos sikertelen kísérlet után szovjet részről egy (legalább működőnek tűnő) rendszer létrehozására a végső lökést a NATO Dew-Line korai előrejelző rendszerének kiépítése adta 1962-ben, amely egy Kanada, Alaszka, Grönland és Izland sarkköri vagy azon túli területein átívelő radarrendszer volt és amely lefedte a Szovjetunió területének nagyságrendileg a felét és ezáltal lehetővé tette az esetleg rakétaindítások szinte azonnali érzékelését.
A szovjet elképzelés azonban nem kisebb, láncba kapcsolt radarok hálózatán alapult, hanem Franz Alekszandrovics Kuzminszkij vezetésével hatalmas teljesítményű berendezések építésébe fogtak, ebből lett később a ZAGRLS 5N32 „Duga” radarrendszer (NATO kódnevén „Steel Yard”), amelyet az ország európai (Csernobil-2) és távol-keleti (Komszomolszk-na-Amur) régióban üzemeltek be a hetvenes évek elején.
A Lukin Fedor Viktorovics és a Styiren Efim Szemenovics kutatók által kifejlesztett, Duga-1 névre keresztelt kísérleti lokátort az ukrajnai Mikolajiv mellett 1965-ben építették fel.
Ennek a szerkezetnek a továbbfejlesztett változatát Duga-2 1976. július 4-én helyezték üzembe az ukrajnai Csernobil melletti Homjel határában.
Az egytized másodpercenként kibocsátott elektromágneses impulzusok miatt éles, folyamatos és kattogó hangja után a harkály kopácsolására emlékeztető „Fakopáncs-2” névre keresztelt lokátor rövidhullámai már 9000 kilométerig is elpattogtak a légkör és a földfelszín között.
Ez a 3-35 MHz tartományban működő radar lett lényegében az első éles üzemben működő szovjet horizonton túli lokátor, amelynek a legnagyobb használható frekvenciáját az ionoszféra aktuális állapota határozta meg.
A kisugárzott jel pulzusmodulált volt, ami az Atlanti-óceán feletti polgári repülésben használt vészfrekvenciákat jelentősen zavarta, ezért az Egyesült Királyság, az USA és Kanada tiltakozása miatt Moszkva ezeket a konkrét frekvenciákat később kivette a rendszeréből.
A lokátort mind a NATO, mind az rádióamatőrök többször is megpróbálták kiiktatni ellentétes impulzusokkal ugyanazon a frekvencián, ám kísérletük sohasem járt sikerrel.
1978-ban bemutatott felismerés, hogy a földfelszín és az ionoszféra közötti mágneses kölcsönhatásaként egy rendkívül alacsony, 7.8 Hz (az Egyenlítő környékén akár 32 Hz) frekvenciájú rezgés mérhető mindenhol a bolygón, amely megegyezik az emberi agy 7-10 Hz-es alfa-hullámainak rezgésszámával, melyek az álom és ébrenlét határán jelentkeznek a hippocampusban.
Aa Schumann-hullámok az egész bolygónkat körbeölelő elektromos mezőt alkotnak, így ez a rezgés a Föld összes emlősénél azonos. A NASA későbbi megfigyelései azt is igazolják, hogy az űrállomásokon, ahol a Föld elektromágneses hatása nem érvényesül, az emberek szervezetének belső egyensúlya, az ún. biorezonanciája felborult. Ennek a felismerésnek köszönhetően, a Schumann-hullámokkal megegyező elektromágneses mezőt gerjesztettek az űrállomásokon, hogy az űrhajósok egészségi állapota fennmaradjon. Az 1990-es évek kutatásai során felismerték a kutatók annak a lehetőségét is, hogy ezeknek az elektromágneses erőtereknek a szabályozásával a legénység egészségi állapotát a távolból felügyelni és szükség esetén gyógyítani is lehetséges.
W. Ross Adey ausztrál neurológus az agysejteket vizsgálva arra jutott, hogy a sejtek rezgésekre tanúsított reakciója a frekvenciától és a jel intenzitásától is függ.
A jelek továbbítása a szövetekben lévő proteinláncok közötti gyenge kötőerőnek köszönhető. Ezért csak akkor léphet fel a jeltovábbítás, ha az elektromos impulzus elég intenzív ahhoz, hogy gerjessze ezeket a proteinláncokat, de nem olyan nagyfokú, hogy attól a láncok szétváljanak. Javításukhoz így ismerni kell, hogy melyik típusú sejt, milyen frekvencián kommunikál, mert mindegyik sejtet a saját nyelvén kell megszólítani.
Ezt a kommunikációs rést Adey-ablaknak, vagy biológiai ablaknak nevezik.
Mivel a nagyfrekvenciás jelek minden más alacsony frekvenciás jelet modulálnak, amely egybeesnek az agyi impulzusok depressziós- vagy irritációs állapotának frekvenciáival-, így az embereknél hosszútávon patologikus hatást is ki lehet váltani.
Arról nem készült felmérés vagy kimutatás, hogy a többnyire 10 Hz-en kattogó sugarak hány ember sejtszövetét tették tönkre, vagy taszítottak a halálba.
A térképeken úttörőtábornak álcázott Csernobil–2/Duga-2 bázison a "Fakopáncs-rendszer "vevőantennáját helyezték el.
A 40 MW-os adót/Duga-1 a belorusz–ukrán határ közelében található Ljubecs–1 bázison állították fel.
Az Egyesült Államok keleti partját figyelő Csernobil–2-n és Ljubecs–1-en egy nagyobb és egy kisebb rácsantennát építettek fel, ezek a rendszer két hullámhosszú üzemmódját biztosították.
A két téglalap formájú ernyő közül a nagyobbik 150 méter, kisebbik 90 méter magas, a két objektum együttesen 900 méter széles, súlyuk meghaladja a 200 tonnát.
Az adás frekvenciája 4 és 30 MHz között változott, a legnagyobb használható frekvencia függvényében, amit az ionoszféra aktuális állapota határoz meg. Hajnalban például jellemzően a 14 és 22 MHz közötti sávot használták.
Az adó teljesítményére különböző becslések vannak 2 és 40 MW között.
| ||||||||
A Duga-3 antenna
1976. július 4-én Andy Clark floridai rádiós (amatőr hívójele: W4IYT) rádiós azonban szolgálatban volt, tapasztalta: azon a frekvencián, ahol neki egy transzatlanti repülőjárattal kellett volna beszélgetnie, valaki kb. 10-16 Hz frekvenciájú kopácsolást sugároz, jó hangosan és periodikusan ismételve.
Rövid körkérdés után rájött: mindenki a közeli frekvenciákon a fakopáncsot hallja. A jel erősségéből világos volt: itt valaki nagyban játszik.
1976-ban nem okozott gondot bemérni Gomel (ukránul Homjel, angol átírás: Gomel) városát a Fehérorosz SZSZK területén.
Megszületett az Orosz Harkály elnevezés.
Az adás frekvenciája mindig a legoptimálisabb terjedéshez volt beállítva, de 100 kHz-es lépésekkel folyamatosan változott; egy frekvencián 30 mp - 10 p közötti időt maradtak.
Később megfelelő berendezésekkel négy különböző sugárforrást mértek be és a jelekben kódolást is felfedeztek.
Ezek alapján arra következtettek, hogy az oroszok háromdimenziós radart alkottak, amely a közeledő célpont pontos térbeli pozícióját meghatározta.
A hullámhossz alapján a radar 6-20 m nagyságú célok esetén volt optimális, így rakétavadász radart sejtettek a derék rádióamatőrök.
Ezeket az adatokat a Wireless World nevű angol rádióamatőr-magazin korabeli írásaiból vettem.
A jó eredményeken felbuzdulva megépíthették a végleges változatot, ez lett a Duga-3.
Telepítési helye a fehérorosz-ukrán határ közeli Gomel, illetve az onnan kőhajításnyira levő Csernobil volt.
Az új Duga-3 rendszernél az adó és a vevő között mintegy 60 km távolság volt és 1976-tól kezdett működni és idegesíteni a rádióamatőröket, vagyis az Orosz Harkály el kezdett kopogtatni.
Az adóteljesítmény becslések szerint elérte a 10 MW-t
A Duga-3 1976. július 4-én kapcsol élesre.
https://youtu.be/aOMVdOc9UbE
Végezetül a maga a hanghttps://youtu.be/aOMVdOc9UbE, vegytisztán:
Később, a jobb lefedettség miatt az Amúr menti Komszomolszkban is épült egy radar (egyébként Komszomolszk-na-Amure városa ma a repülőgépgyártásáról ismert, a Szuhoj egyik fő üzeme itt van).
Ezzel a teljes amerikai kontinenst és az óceánokat is szemmel tudták tartani (pontosabban fölöttük az ionoszférát).
Nehézséget az akkori COCOM lista miatt szovjet gyártású számítógépek számítási kapacitásai okoztak, ami a jelek feldolgozásához feltétlenül szükséges volt.
Építési és üzemeltetési költségeiről az állítás, miszerint a végső csernobili rendszer kiépítése mintegy 7 milliárd szovjet rubelbe került, amely állítólag durván kétszerese az erőmű építési költségeinek valamint hogy az erőmű által megtermelt áram szignifikáns része is a telep működtetéséhez kellett.
Az 1986-os csernobili atomerőmű-baleset után a rendszert üzemen kívül helyezték, ám a mai napig katonai őrizet alatt áll.
Az antenna földrajzi koordinátái: é. sz. 51° 18′ 15″, k. h. 30° 03′
Atombaleset után Kínát, Észak- és Dél-Koreát, valamint Japánt figyelő szintén ukrajnai Nyikolajevben felállított Fakopáncsot lebontották.
Az Államok nyugati partvidékét figyelő amuri Komszomolszk melletti távol-keleti állomás szintén az enyészetté lett.
Szovjetunióban Duga-2 volt akkor az ország legtöbb energiáját fogyasztó létesítmény.
A "Csernobil-2 baleset előtt a horizonton túli radarállomás volt a NATO-csapatok ballisztikus rakétakilövéseinek korai észlelésére. Ennek a rakéta korai figyelmeztető rendszernek a mindent látó szemét több száz tiszt szolgálta ki.
A szakértők feljegyezték a kiképző rakétakilövéseket, a Shuttle-kilövéseket és mindent, ami a Szovjetunió rakétavédelmi erőit érdekelte...
A több ezer kilométeres távolságra képes rövid rádióhullámok segítségével folyamatosan pásztázták az Egyesült Államok területét. Ezt a követési módszert horizonton túli radarnak nevezik, és lehetővé teszi a felszálló rakéták rögzítését tüzes fáklyájukkal, és több tíz kilométerre nyúlnak el.
A tőlünk 60 kilométerre, Csernyihiv régióban található (Duga-1)adó erős impulzusokat küldött, amelyek Észak-Európán és Grönlandon keresztül eljutottak az Egyesült Államokba, majd visszatértek. Egyedülálló antennával fogtuk meg őket"
Csernobil-2-t illeti, majd innen folyamatosan továbbították az információkat a parancsnokságra, bár az objektum hivatalosan még nem volt harci szolgálatban.
Ezt 1986 végén terveztük megtenni, de a csernobili katasztrófa megakadályozta.
A Csernobil-2 sorsa már 1986. április 26-án reggel
Egy erős szellőzőrendszer a levegővel együtt szívta be az összes "szennyeződést", amely a csernobili baleset utáni első órákban borította őket.
A létesítmény parancsnoka, Vladimir Musiets, miután megkapta Moszkva „engedélyét”, elrendelte az összes rendszer blokkolását.
Ezt követően a Távolsági Rádiókommunikációs Központot soha nem vonták be a munkába.
Továbbra is őrizték a létesítményt.
Ehhez egy földalatti helyiségben háromszáz fős laktanyát szereltek fel. Ott a háttér közel volt a normálishoz, volt elég hely a konyhának, zuhanyzóknak, WC-knek.
Amíg az objektum és a város az irányításunk alatt állt, az ingatlant megőrizték, a házakban egyetlen üveg sem tört be.
Gyakorlatilag minden katona és tiszt, akiknek sokáig kellett őrizniük a létesítményt, nagy dózisú sugárzást kapott.
Később mindenesetre felvetődött a kérdés, hogy építsünk-e nekünk lakást az új energetikai városkában, Szlavuticsban, hogy rotációs alapon dolgozhassunk...
Katonáink és tisztjeink az első csernobili felszámolók közé tartoztak.
Borisz Scserbina
Kárerhárító Elnök kérésére
a bázisról/városból Naponta 100-150 ember ment homokot helikopterbe rakni, a reaktor szájába ejteni, ólmot kirakni a janovi állomáson és egyéb munkákat.
Gyakorlatilag mindenki sugárfertőzést kapott
1986-1987 során többször is megpróbálták önállóan végezni a fertőtlenítést.
A területet szinte nyalták, de ez nem segített.
Csernobil-2 városa a baleset előtt zárt volt, az objektummal egyenrangúan őrizték. A „Tiltott zóna” táblákat a komplexumtól öt kilométerre helyezték el, ha valamelyik lakó rokonokat, barátokat hívott meg, írásos engedélyt kellett kiadnia.
A csernobili katasztrófa után Pripjatyjával egy napon evakuálták a város polgári lakosságát... (http://facts.kiev.ua/Jun2001/1206/10.htm)
A rakéta- és űrvédelmi erők egykori parancsnoka
"1983 júliusában az egyik műholdra telepített számítógépes hiba miatt a parancsnoki állás információkat kapott rakétaindításról az Egyesült Államok területéről .
Stanislav Petrov mérnök ezredes
nyilatkozata 15 évvel később
Helyettesítette egyik beteg tiszttársát az állomáson.
A legjobban informált és képzett főtiszt volt aki tisztában volt mind az USA mind a Szovjetunió technikai eszközeinek képességeivel amit kutatott/fejlesztett.
Ezeknek az információknak birtokában megalapozott elképzelése nukleáris támadás valóságos lehetőségeiről.
Annak indulásáról és elhárításáról valamint a válaszcsapásról.
Ezért a jelzést ellenőrizte a szolgálatban levő állománnyal a Duga-2 eszközeivel elkülönítve Duga-1 és a műholdak jelzéseit.
Megállapította, hogy "értelmetlen és valószínűtlen" ilyen rakéta támadás megvalósítása annak hatásfoka miatt.
Amikor a Parancsnokságnak jelentett, ezt konkrétan kifejtette és indokolta s javasolta az ellencsapás és egyéb rendszabályok be nem vezetését.
Duga- 2 Átkerült a „Technocenter” mesterséges hulladékok feldolgozására és ártalmatlanítására szolgáló központ irányításába. Az aranyat, platinát, ezüstöt és más nemesfémeket előttünk vonták ki.
Vlagyimir Holosa,
a csernobili tiltott zóna vezetője.
Ezeket az antennákat ésszerűbben akarjuk használni - szélerőművek elhelyezésére szolgáló szerkezetként.
Itt 117 méteres magasságban tisztességes átlagos éves szélsebesség. A „szélmalmok” össz-termelékenysége a Nem Hagyományos Energetikai és Villamosmérnöki Intézettel közösen készített becslések szerint akár évi 30 millió kWh is lehet.
Stanislav Prokopchuk "Trud"
.jpg){kind=spacer}
A Dugától 1,5 km-re található kiszolgáló állomás feladata az ionoszféra változásainak, épp aktuális állapotának megfigyelésével meghatározni a Duga számára a használható optimális frekvenciákat
(ez különböző frekvenciájú rádiójelek kibocsájtásával történt).
A bázis a Krug (kör, gyűrű) elnevezést a központi épület körül két sorban körkörösen elhelyezett 120 -120 db antennának köszönheti.
Noha az antennák a Dugánál is alkalmazott típusok voltak, az állomás szerepe miatt itt másképp telepítették őket.
A Krug jelenleg már csak egy romhalmaz. Az épület szétverve, kifosztva, egyes részei felgyújtva, az antennáknak is csak a szétszórt darabjai látszanak itt-ott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése